T U R M I X

KERO-ügy… Igen, kipipálhatunk megint egy zaklatót, egy bántalmazót, egy üvöltözőt. Ment a süllyesztőbe, meglakol. De könyörgöm! Hol a többi? Mi lesz a többivel? Nem csak a rendezők, színészek és médiából ismert emberek között vannak zaklatók! Nézzünk csak bele a munkahelyekbe! Hol vagytok emberek, akik felszólaltok azért, mert a főnökötök megaláz, kicsinál, üvöltözik, mint egy idióta akármiért is! Miért hagyjátok!? Miért hagyjuk? Mert abban a szférában még mindig a “kis ember” marad alul!
Főnökök, akik érvényesülni úgy akarnak, hogy terrorizálnak, uralkodnak és tönkre tesznek.
Nézzünk csak bele családokba, ahol a feszültségeket a családfő a családtagok terrorjával vezeti le, tönkre téve azok lelkivilágát, életét. Nem beszélve a lelki terrort alkalmazó abnormális, szellemileg zakkant emberekről, akik még fel se fogják, hogy mit tesznek családtagjaikkal.
Miért hagyjuk?
De valami talán már elindult országszerte – vagy csak naiv vagyok? De miért tudnak bántalmazók, zaklatók simán tovább élni társadalmunkban? Miért?
Miért kell hallanunk sok-sok történetet arról, hogy a főnök hogyan alázza meg a dolgozókat és nem tudnak mit tenni, mert ha megszólalnak, akkor még őket tipornák porba, vagy ha meg is szólalnak az őket ért sérelmekről, akkor csak újabb üvöltözést kapnak, nem beszélve a lefokozásokról, a munkában való megszégyenítésekről, ellehetetlenítésekről. Mert megtehetik. Az emberek meg félnek. Vagy nem tudják bizonyítani, vagy ha tudják is, mindig a főnök az, aki győz.. Mert az a tisztességes ember, mert főnök? Csak akinek magas titulusa van, csak annak lehet igaza? De, ha meg egyértelmű az ügy, akkor lehet pereskedni. Persze! Évekig.. És kinek van arra pénze? Általában annak, aki jobban tud fizetni azért, hogy a végén az ügy számára kedvezően alakuljon.
Miért tehet olyat egy volt férj, hogy a saját vélt, vagy akár igaz sérelmei miatt felhasználja a gyerekeket is a bosszúra, lelkileg terrorizál és a gyámügy meg még bele is segít, mert annak feladata csak a paragrafusok betartatása. Hol van közben a gyerek érdeke? Sehol! Nem erről szól az egész.
És hol van az igazságszolgáltatás, mikor a volt férj autóval megy neki az anyának, mert az a gyerekei érdekeit szeretné érvényesíteni az apánál? De mindig van egy jó haver az “igazságszolgáltatás” vonalán, aki besegít elsikálni az ügyet. Aki meg fel lett lökve autóval, az meg fizikai, lelki fájdalmaival élhet tovább, sőt még őt gyanúsítják meg azzal, hogy lehet, ő szaladt direkt (!!!) az autó elé. Infantilizmus jegyei mindenhol.
Nyílt titkok ezek úgy, hogy mindenki átlátja, de konkrétan bizonyítani nem lehet. Erre mindig van mód, hogy ne lehessen. Mindenki mögött van egy jó haver, aki segít. “Kis ember” sose győzhet. 
És most jövök rá, hogy egyszerűen képtelenség felsorolni az összes abúzus fajtát, sérelmeket, sértéseket, igazságtalanságokat, amiket manapság az emberek kénytelenek elviselni nap, mint nap, mert annyiféle sérelem van. NINCS lehetőség az igazságra, a büntetésre, hogy ezek az emberek rájöjjenek, hogy mit csináltak és az nem normális, amiért a társadalom kiveti magából az ilyen embereket.
Kiveti.. Csak szeretnénk, ha már végre kivetné…
Miközben ezeket mind leírom, lázasan jár az agyam, hogy vajon melyik pontja az az írásomnak, ami miatt kicsinálhatnak, feljelenthetnek, piszkálhatnak és megkeseríthetik az életemet. 
Hiszen én is csak egy “kis ember” vagyok a sok közül…
 
  

Persze, megint az egészségügy. Igen, téma itt van bőven. Csak mikor az ember saját bőrén tapasztal, na, hát az már kiakasztó.
Szép esős idő, ázik a kert, de azért dolog bőven, muszáj a házi állatoknak enni adni. Ezzel még nem lenne gond, csak ne lett volna az a hét keskeny lépcsőfok, ami a ház teraszáról a kertbe vezet. Igen, igen, csúszott. Méghozzá nagyon. Jobb lábbal lépés, azzal szánkázás 7 lépcsőfokon lefelé, a bal láb maradt egy ideig a kiinduló ponton, majd alá gyűrődik az ember senyeke alá, aztán oldalra kifordul természetellenesen és a lépcső alján elterül az ember fia, mint egy jól megpakolt liszteszsák. Puff!
Jó ideig  eszmélgetés, majd valahogy hason kúszva lábak-kezek összerendezése, amennyire sikerült és ázás ezerrel. Némi elhaló kiabálás eleve feladóan, mert tudja az ember, hogy bizony itt segítség nem lesz, hiszen jó szigetelésű a ház és bent senki se hallja. A kutya örömmel pattog az ember körül totálisan meggyőződve arról, hogy gazdi bizony csakis az ő örömére törte össze magát, hogy eképpen fetrenghessen játszva vele a járdán. Zuhogó esőben…
Minden erőre szükség van ahhoz, hogy a kutyán átmászva, kutyanyálat letörölve a képünkről felkússzunk a 7 lépcsőfokon egészen az ajtóig és ott dörömböljünk segítségért. De nyert ügy, fél óra alatt pokoli fájdalmak közepette már az ajtónál dörömbölve megjön a segítség.
Felállni? Na, nem. Az nem megy. Felülni? Nem, az se megy. Végül pár markáns kéz és valahogy felállítanak. De állni? Az se megy. Egyik láb lóg a levegőben, másik remeg a súly alatt. Végül a megoldás: íróasztal mellől a forgószék ki és abba benyomva végre egy kis nyugodalom – persze fájdalommal tarkítva.
Nincs mese, mentő kell. Érzi az ember ilyenkor, hogy nincs más megoldás, a gond nagy. És lássatok csodát! A mentő nagyon hamar jön. Fél óra és már ott is van. Kedvesek, szolgálatkészek és máris visznek… mármint sopánkodással, mivel a lépcső keskeny, én nagy vagyok, az egyik nem erős, a másik mentősnek meg fáj a lába… Végül a háziakkal közös erővel valahogy levisznek a mentős üléssel és még arra is van erejük és ügyességük, hogy a lábuk között elcikázó macskánkat nem hogy nem taposták el, de még ők se estek el – velem együtt. 
Baleseti. Aki nem ismeri a helyzetet, annak nem tudom kellően ecsetelni, mert nem érzékelné igazán, azt ahhoz átélni kell. Annyi dióhéjban, hogy pia és húgyszagú, hordágyon fetrengő sérültek között jól öltözött balesetet szenvedett emberek is várakoznak velem együtt. Időnként rendőrök hoznak valakit, akit megszúrtak, vagy éppen az élettárs jól megvert… és még ezerféle ügy. De mindezek se feledtetik velünk a saját fájdalmunkat, tehát itt kollektív nyögésektől zeng a nagy aula. 
Végre 2 óra leforgása alatt bejutok, betolnak a vizsgálóba. Pillanatok alatt lezajló kérdések-vizsgálat, majd kinyomnak a folyosóra ismét. Röntgen. Oké. Várakozás. Végre betolnak. Feküdjek fel a röntgen asztalra. Aha… hogyan? Nem tud? Nem! És ez a kérdés olyan gyermekded volt, hiszen minek feküdnék egy hordágyon, ha amúgy könnyedén fel tudnék pattanni egy vizsgáló asztalra? Halvány mosoly arcomon, végre egy kis derű a ború közben. Máris jön egy betegkísérő ápoló, vagy nem tudom mi lehet a titulusa és innentől fogva mindenben segít. Átemel – fele akkora volt, mint én, de csak úgy felkapott és máris az asztalon voltam. Az egyetlen jó emlékem ez a  fiatalember volt. Mint emberségben, mint segítőkészségben. 
Újabb súlyos óra várakozással teli. Kiderült, nincs eltörve a térd. Hurrá! Igen ám, de innentől valahol lényegtelen lettem a sérülésemmel együtt. Kész. Borogassam, kenegessem, pócolgassam és ennyi. Egy hét után menjek a lakhely szerinti kerületi sebészetre és megnézik megint. Oké, bár.. Ahogy éreztem magam, úgy voltam vele, hogy én egy hét múlva nem hogy az SZTK-ig nem jutok el, de még felállni se fogok tudni. És igen, az én diagnosztikám jobb volt – nem tudtam elmenni. Végül két hét múlva sikerült segítséggel eljutnom, két és fél óra várakozás után bejutottam a doktornőhöz. Ja, hogy több, mint két óra várakozás? Vele jár. Több beteg volt, meg aztán sok dolog lehet rendelőn belül is beteg nélkül. Kellemes kávé illatot hordott a szél, miközben ültünk, álltunk várakozva a fájdalmaink közepette. De hát végül is kibírtuk. Sok mindent kibír az ember…
Betámogattak. Doktornéni máris közölte velem a papíromat nézve, hogy menjek vissza a Balesetibe, mert ő velem nem tud mit kezdeni. Ő nem balesetis. A kerületben évek óta nincs belesetis. Nem megyek vissza!- mondtam. Tudja miért nem? Mert tavaly volt “szerencsém” eltörni a lábfej csontomat, akkor balesetiből ugyancsak ide küldtek, innen vissza a balesetibe, majd a balesetiből ismét ide irányítottak – minden egyes alkalommal engem kioktatva és velem veszekedve. Végül hazamentem rémes fájdalmakkal együtt és minden kezelés és jó tanács nélkül gyógyultam – jó hosszasan. Hát NEM! Elég volt. Nem csinálom végig megint. A dortornő még annyit megtesz, hogy felhívja a Balesetit és randevút beszél meg a nevemben (nem volt neki könnyű…) az ottani orvossal. Kedves, legalább ennyit… Csak tudnám hogy jutok el oda? A családtagok összes szabadsága már kilőve, taxi? És ki mozgat? Mentő? Ugyan már! Az én bajom miatt lefoglalni megint egy kocsit? Nonszensz. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha az SZTK-ban helyben valaki megnéz és elmondja mi a teendő tovább. De erre ember nincs.
Már rengeteg kioktatás kaptam, hogy az egyik érsebész, a másik baleseti sebész, meg a mittudoménmilyen sebész az nem egy és ugyanaz! Egyik se ért a másik munkájához! Ő nem tudja megmondani, hogy én mit csináljak a lábammal, mert nem ért hozzá. Nem az ő asztala. Az ember baja valahogy soha, senki asztala. Azaz mindig a másé. A balesetis nem érti, hogy miért mennék oda vissza, hisz ő diagnosztizált, elmondta mit csináljak a lábammal és utána mutassam meg a lakhely szerint illetékes sebészeten, hogy minden rendben van, vagy sincs. Tehát onnantól az már nem az ő asztala. Na, de könyörgöm! 
Elgondolkodtam: háború.. sebesültek tömege egy roggyant sátorban. Orvos odaszalad az egyikhez. Oh! hiányzik a fél lába? Nem az én asztalom, én bütyköket vagdosok. Elszalad… Odamegy egy másik. Jaj! Hát én csak ereket stoppolok, nem tudok segíteni… Aztán még egy doki. Upsz! Nem tudok segíteni, én csak plasztikázok… Aztán megint egy doki. Ah.. én nem tudok segíteni, mert ez a beteg már meghalt, ahhoz már én nem értek. 
Éljen az egészségügy! Lehet, hogy ez világszerte így van? Ki tudja?…

Nagyanyám mesélte, hogy egyetlen orvos volt a faluban. Bármi baj volt, ő segített. Tüdőbajtól kezdve a szülésig, a törésig, vágásig, mindenen. És hozzáértően, és eredményesen! De még – ha kellett – a tehénkéhez is kiment, ha nehéz volt az ellés.
Mi történik veled világ?

Az Egyesült Királyság St. Pancras kisvárosában lehet találni az egyik legszebb neogótikus pályaudvart. A St. Pancras International London egyik vasúti fejpályaudvara. (Fejpályaudvarnak nevezzük az olyan pályaudvarokat, ahova csak egy irányból tudnak a vonatok beérkezni.)
Az állomás 1868-ban nyílt meg és akkor a világ legnagyobb fesztávolságú csarnoka volt.

A vasút építésekor a fiatal Thomas Hardy-nak (aki később híres író lett) jutott az a feladat, hogy az építkezés útjába eső St. Pancras székesegyház kertjében lévő temetőt eltávolítsa. Hardy úgy döntött, hogy a halottak földi maradványait egy másik temetőben helyezi el, viszont a sírkövek elszállítását az egyház nem tudta finanszírozni, így Hardy a sírköveket az akkor még fiatal fácska köré helyezte el.
Most, a már terebélyes fa helyi látványosság, és egyben Thomas Hardy emlékmű.

Manapság a töklámpás készítését sokan az angolszász és amerikai ünnephez, „Halloween”-hez kötik, pedig a tökfaragás Magyarországon is régi hagyomány. Olyannyira régi, hogy az első erről szóló történet egészen Salamon, Árpád-házi királyunk idejébe nyúlik vissza, aki trónviszályban állt unokatestvéreivel: Gézával, illetve annak halála után Lászlóval. 1081-ben Salamon ugyan elismerte Lászlót, mint magyar királyt, cserében megtarthatta királyi címét és László udvartartást is rendelt mellé, Salamon azonban a királyi udvarban is terveket szőtt a trón visszaszerzésére. Ezek után László biztonsági okokból a visegrádi vár tornyába záratta. Az őröknek parancsba adták, hogy sötétedés után töklámpásokkal világítsák ki a tornyot, hogy éjszaka is szemmel tarthassák a rabot. A különleges „fáklyák” azonban nemcsak a vár foglyát világították meg, hanem a Dunán közlekedő hajósoknak is támpontul szolgáltak. Innen ered a mondás: „fénylik, mint Salamon töke”. Az eredeti vár, ahol a király egykor raboskodott, sajnos nem maradt fenn, viszont romjainak köveiből építtetett új várat IV. Béla a tatárjárás után. A jelenleg is meglévő Salamon-torony egykori királyunk emlékét őrzi.

Napjaink töklámpásai jellemzően sütőtökből faragott lámpások, bár eredetileg ezek nagy tarlórépából készültek. A töklámpások főként a Samhain és a Halloween ünnepéhez kapcsolódnak, nevét (jack-o’-lantern) a tőzegtelepek felett lebegő furcsa fényes jelenségről, a lidércről vagy lidércfényről kapta. A tipikus töklámpások tetejét levágják, belsejét kikaparják, felületére jellemzően szörnyszerű arcot faragnak, belsejébe pedig gyertyát vagy lámpát helyeznek.

A tradicionális töklámpásnak az ijesztőre faragott arcformája az ősi babona szerint arra szolgált, hogy távol tartsák a terméstől az azt tönkretevő gonosz szellemeket, illetve ezzel a lámpással világítottak a halottak szellemeinek, hogy azok hazatalálhassanak.

Forrás: Wikipédia