Emberi igénytelenség

Ma úgy hozta a sors, hogy az egyik budapesti kórházba kellett mennem vizsgálatra. Reggel alig fél nyolc. Ahogy ott várakoztam, ami elsősorban lehangolt, az az, hogy valami rémesen mocskos “fehér” ruhákban szaladgáltak nem csak a nővérek, hanem még az orvosok is. Egyik orvosnő elsuhant mellettem, én meg gyorsan elugrottam az útból, nehogy hozzám érjen a köpenye. Merev, koszos, foltos volt. Nem vér, vagy bármiféle gyógyszer-szerűség, amire azt gondolná az ember, hogy itt rákerülhetne a ruhájukra. Nem. Ezek a munkaruhák mosatlan, egyértelműen vizet, mosószert ritkán látott ruhaneműk voltak. Vérvételkor rendhagyóan egy férfi vette le a mintát. Míg a karomon kereste a szúráslehetőséget, én közben ledöbbenten néztem a szutykos, gyászkeretes körmeit. Feljebb kúszott a tekintetem a száját eltakaró orvosi maszkra. Az meg minek? Mitől fél? Hogy elkap tőlünk valamit? Az ápolt, normálisan tiszta öltözetben megjelenő, amúgy nem fertőző  betegektől?
Miután jó pár fiola vért levett, rányomott egy darabka vattát a sebre és közölte, hogy nincs mivel leragasztania, mert sajnos a kórház már így is a jövőévi költségvetéséből gazdálkodik… 
A dühös panaszáradatát elvágva gyorsan elköszöntem és kijöttem onnan.
Lehet morogni, pocskondiázni a kórházak helyzetét és én minden ez irányú problémát megértek – bár a fröcsögést nem tartom megoldásnak. Viszont, ez még nem ok arra, hogy egy kórház egészségügyi dolgozóinak zöme ilyen ápolatlanul jelenjen meg és végezze a munkáját. Mert ez már nem az egészségügy helyzetének problémája, már-már nem is a higiénia témaköre, hanem kő keményen az emberi igénytelenség problémája.