T U R M I X

Olvastam egy nagyon jó cikket a GARDENISTA oldalán, amely azt taglalja, hogy kié is a fa és annak termése az ingatlanunk előtt, még ha mi is ültettük? Érdemes elolvasni, mert egyből rá kell jöjjünk, hogy bizony mit sem ér a logika a jogalkotással szemben.
Íme a cikk:
https://gardenista.hu/2017/10/17/levertek-a-diot-az-utcai-fadrol-megszivtad/

A divat téma nem érdekel mindenkit, mégis vannak alapok, amire jó, ha odafigyelünk. Már, ha nem szeretnénk, ha összesúgnának, búgnának a hátunk mögött, főleg vihogva. A mindennapi öltözetünk árulkodik a jó ízlés meglétéről, illetve annak hiányáról. Rátaláltam egy videóra, mely szerintem tényleg a legalapvetőbb szabályokat mondja el, nem beszélve arról, hogy ez egy videósorozat, érdemes megnézegetni a többit is.

A Facebook egy szuper kis hely, de vajon mennyien vannak tisztában azzal, hogy mikor mire nyomtak “Tetszik” gombot és mikor kommenteltek bármelyik oldalon, bárkinél, amit ma már nem tennének? Végig lehet nézni az idővonalat és a tevékenységnaplót, de sajnos sokan nem élnek vele. Tudom, elég időigényes, de érdemes végigbogarászni és megszüntetni azt, amit már nem szívesen vállalnánk fel. Főleg azokat a bejegyzéseket és ténykedéseket bírálnám felül, melyek nyilvánosak. Soha nem tudhatjátok, hogy melyik bejegyzés az, ami miatt akár egy munkát is elveszíthetünk.
Azt például tudjátok, hogy könnyen visszakereshetitek az általatok lájkolt összes fotót? Sőt, tovább megyek, még a barátaitok által valaha lájkolt összes fotót is. Ugye már kezd egy kicsit izgalmasabb lenni a dolog?
Azért némiképp el kell keserítselek benneteket, mert csak a nyilvános fotók után lehet “kutakodni”, de ettől még érdekes dolgokat találhatunk – akár magunk ténykedéseiről is.
Íme:
A saját általatok lájkolt fotók visszakereséséhez menjetek a Facebook fiókotok profil oldalára. Ott bal oldalt felül találjátok a keresőt, oda írjátok be a következő kereső szavakat:
Photos liked by me
Ehhez hasonlóan tudtok utána keresni egy-egy barátotok lájkolt fotói után úgy, hogy ugyanebbe a keresőbe beírjátok:
Photos liked by   és utána a barátotok nevét.
Majd meglátod milyen jó szórakozás végignézni a régi fotókat – és nem utolsó sorban lehetőségetek adódik arra is, hogy a már számotokra esetleg “ciki” fotók mellől kiszedjétek az akkori lájkolásaitokat, vagy akár hozzászólásotokat is.
Hogy az ismerősöknél mit találtok? Remélem semmi zavarba ejtő dolgot…

A mai világban sajnos a közöny mindennapos embertársaink iránt. A minap mégis kellemesen csalódtam.
A belvárosban hömpölygő tömegben próbáltam a metróhoz vezető zebrához jutni, mikor észre vettem egy vak embert, aki tétován szorongott az emberek között. Máris célzottan felé vettem az irányt, hogy segítsek neki, de nem voltam egyedül, mert egyszer csak többen is felé indultak. Végül egy fiatal lány érte el előbb és segítette át a zebrán.
Mosolyogtam. Jól esett, hogy vannak emberek, akikben még működik a jó érzés. Később a metró bejáratánál kaptam a másik jó érzésimpulzust, mikor egy metró dolgozó fogta karon és vezette egyenesen le a vágányig. Ott ácsorogtunk és mikor befutott a szerelvény, nekem is jutott egy kis szerep az életében, mert én léphettem hozzá azzal, hogy szép jó reggelt kívánok, segíthetek beszállni? Örömmel fogadta. Felszálltunk és sikerül ülőhelyhez is vezetni. Az úton végig mosolygott. Én is mosolyogtam. Mindkettőnkben kellemes érzések keringtek. Segítettem leszállni neki és miután elköszöntünk egymástól, tovább ment, hogy másoknak is lehetőséget adhasson arra, hogy önmaguk által kellemes érzéseket tudjanak lopni a saját szívükbe. 

Ma úgy hozta a sors, hogy az egyik budapesti kórházba kellett mennem vizsgálatra. Reggel alig fél nyolc. Ahogy ott várakoztam, ami elsősorban lehangolt, az az, hogy valami rémesen mocskos “fehér” ruhákban szaladgáltak nem csak a nővérek, hanem még az orvosok is. Egyik orvosnő elsuhant mellettem, én meg gyorsan elugrottam az útból, nehogy hozzám érjen a köpenye. Merev, koszos, foltos volt. Nem vér, vagy bármiféle gyógyszer-szerűség, amire azt gondolná az ember, hogy itt rákerülhetne a ruhájukra. Nem. Ezek a munkaruhák mosatlan, egyértelműen vizet, mosószert ritkán látott ruhaneműk voltak. Vérvételkor rendhagyóan egy férfi vette le a mintát. Míg a karomon kereste a szúráslehetőséget, én közben ledöbbenten néztem a szutykos, gyászkeretes körmeit. Feljebb kúszott a tekintetem a száját eltakaró orvosi maszkra. Az meg minek? Mitől fél? Hogy elkap tőlünk valamit? Az ápolt, normálisan tiszta öltözetben megjelenő, amúgy nem fertőző  betegektől?
Miután jó pár fiola vért levett, rányomott egy darabka vattát a sebre és közölte, hogy nincs mivel leragasztania, mert sajnos a kórház már így is a jövőévi költségvetéséből gazdálkodik… 
A dühös panaszáradatát elvágva gyorsan elköszöntem és kijöttem onnan.
Lehet morogni, pocskondiázni a kórházak helyzetét és én minden ez irányú problémát megértek – bár a fröcsögést nem tartom megoldásnak. Viszont, ez még nem ok arra, hogy egy kórház egészségügyi dolgozóinak zöme ilyen ápolatlanul jelenjen meg és végezze a munkáját. Mert ez már nem az egészségügy helyzetének problémája, már-már nem is a higiénia témaköre, hanem kő keményen az emberi igénytelenség problémája.